Szabadság és Hatalom

Nem létezik választáshoz való jog

A Jobbik nem kér az egyenlőségesdiből: 

Az ellenzéki párt az írni-olvasni nem tudóktól megvonná a választójogosultságot, alapfokú iskolai végzettséghez kötnék a demokrácia egyik alapjogát.

Dúró Dóra adott ki közleményt a Jobbik tervéről, melyet a következőképpen indokol:

„Ez nem idegen a magyar jogrendszertől, hiszen például gépkocsit sem lehet vezetni általános iskolai végzettség nélkül, az ország vezetésébe való beleszóláshoz pedig ugyanúgy elvárható az alapfokú iskolai végzettség. A választójog most sem korlátlan, hiszen pl. a kiskorúak (vagy nevükben törvényes képviselőik) nem szavazhatnak, illetve azok sem, akik akár tizennyolc éves koruk előtt már dolgoznak.”

Így próbálják megakadályozni azt, hogy alacsony iskolázottságú embereknek megvásárolják a szavazataikat. Magyarországon a funkcionális analfabéták aránya a lakossághoz viszonyítva körülbelül húsz százalékot tesz ki, pedig ezek az alapvető ismeretek szükségesek ahhoz, hogy valaki megfelelő tájékozottságra tegyen szert a közéletben.

A demokráciában megdöbbentő méretű egyéni haszonnal járhat figyelmen kívül hagyni a helyes és helytelen, a jó és a gonosz kérdését. Tekintsünk csak a plutokratákra, akik minden demokrácia alapvető kellékét képezik: ők azok a gazdag bankárok és üzletemberek, akik vagyonukat az Államnak köszönhetik.

Az Állam a társadalom egyetlen szervezete, amely büntetlenül kezdeményezhet erőszakot békés emberek ellen. 1 Míg számunkra, az egyszerű halandók számára az előírt és helyes magatartás az, ha egymás tulajdonjogait tiszteletben tartva viszonyulunk egymáshoz, erőszakot pedig csak kivételes esetekben és kizárólag önvédelem céljából használhatunk a fizikai erőszak kezdeményezése ellen, addig az Állam tagjai szabadon figyelmen kívül hagyhatják ezt az erkölcsi előírást. Az Állam elrabolhatja mások vagyonát, majd nevezheti ezt adóztatásnak. Az Állam tetszés szerint betilthat önkéntes szerződéseket és cseréket, és nevezheti ezt szabályozásnak. Elrendelheti, hogy kizárólag ő, vagy az általa kijelölt termelő állítson elő egy adott árucikket, állítván, hogy mindezt a közjó érdekében teszi. És minden adó, minden rendelet, minden szabályozás mögött az erőszak kezdeményezésével való fenyegetés rejlik mindazok ellen, akik nem cselekednek az Állam akaratának megfelelően.

Józan ésszel tekintve mindez kétségbevonhatatlanul gonosz. Ha egy átlagember tenné ugyanazt, amit egy átlagos demokratikus kormány, tisztán látható volna e tettek erőszakos volta. Másrészről viszont vannak emberek, akik elképesztő vagyonra tehetnek szert, ha az Állam hatalma segíti őket. Azok, akiket egy árucikk egyedüli termelőjévé tesz a Hatalom, vagy akik versenytársait likvidálja egy új szabályozás vagy egy adóemelés, vagy akik közvetlenül az Államtól kapják fizetésüket, vagy akik falusi gázszerelőként tevékenykednének mind a mai napig, ha nem nyújtaná át nekik a kormány a rablással elkobzott bevétele egy részét – ők mind mind olyan személyek, akik személyesen a végsőkig érdekeltek abban, hogy az Állam tovább folytathassa az erőszakos beavatkozást.2

A plutokraták kizárólag akkor élvezhetik az ezúton megkaparintott gazdasági fölényüket, ha képesek elhitetni a társadalom többi tagjával, hogy valójában semmi becstelenség nem történik. Másképp fogalmazva, ismét, megdöbbentő méretű egyéni haszonnal járhat figyelmen kívül hagyni a helyes és helytelen, a jó és a gonosz kérdését. És természetesen egy állami kiváltságokat élvező gazdasági elit nagy örömére, tulajdonképpen ez a közvélemény állapota talán az Egyesült Államokat leszámítva minden demokratikus társadalomban. Senki sem beszél többé arról, hogy melyik párt gyakorol kevesebb vagy több elnyomást, melyik párt útja az erőszak és melyiké a szabadság. Ennek folytán pedig a demokratikus választások csupán egymással versengő érdekcsoportok párviadalai, amelyben az viszi el a főnyereményt, aki a legtöbb választót képes rászedni. A kérdés mindössze az, hogy egy John Doe nevű amerikai üzletembernek adja az Állam a zsákmányt, vagy egy Kiss István nevű magyar vállalkozónak.

A valóságban nem létezik olyan, hogy szavazati jog. A szavazati jog fogalma pontosan abból ered, hogy az érdekcsoportok mindent megtettek az elmúlt százhúsz év során annak érdekében, hogy teljesen eltöröljék az erkölcs területéről a józan gondolkodást.

Senkinek nem áll jogában erőszak fenyegetésével elrabolni a szomszédja vagyonát, vagy arra kényszeríteni őt, hogy kizárólag az öccse boltjában bonyolítsa le a hétvégi bevásárlást. Egyedül a magántulajdonhoz való jog értelmezhető: mindenkinek joga van ahhoz, hogy kizárólagosan tulajdonolja saját testét, azokat a fizikai javakat, amelyeket ő vett használatba, mielőtt bárki más tette volna, és azokat a javakat, amiket önként ruházott rá annak előző tulajdonosa. Aki ezzel ellenkezőt állít, az önellentmondásba keveredik, mivel a tulajdonjogait használja ahhoz, hogy tagadja a tulajdonjogokat. Mivel senkinek nincs joga rabolni és ártatlanokat kényszeríteni, senki sem “ruházhatja át” egy politikusra ezt a jogát és állíthatja, hogy az állami rablás és kényszer legitim.

A szavazati jog az az elképzelés, miszerint mindenki szabadon beleszólhat és befolyásolhatja, hogy hogyan tiporják el kinek a jogait. Ez teljes önellentmondás, mivel mindenekelőtt az embernek saját tulajdonjogával kell élnie ahhoz, hogy egyáltalán gyakorolja a választójogát és szabadon kell meghoznia a döntést arról, hogy melyik párt miként tiporja el a szabadságot.

Amikor tehát a Jobbik előterjeszti, hogy vonják meg a választójogot azoktól, akiket a legkevesebb intelligenciával áldott meg a sors, a valóságban jelentősen korlátozni kívánják a hatalmi és a hatalmat felhasználó pénzügyi elit játszóterét. A hatalmi elit számára az ideális kombináció, ha az értelmiségi réteget felhasználva hatalomra emelhetik magukat az ostoba tömeg politikai hullámán, majd részben önmaguk javára, részben a tanulatlan tömeg javára csontvelőig kiszipolyozhatják az értékteremtő középosztályt.

Mellesleg e folyamat betetőzésének lehetünk szemtanúi a mai Magyarországon.

Viszont a Jobbik által javasolt szavazatkorlátozás ilyen mérsékelt formában aligha orvosolná a problémát. Sokkal jelentősebb előrelépést jelentene a Hatalom és a Szabadság örök háborújában, ha teljesen megvonnák a szavazati jogot mindenkitől, akinek az Államtól származik a fizetése. Magától értetődő, hogy a bürokraták, a közalkalmazottak előbbre helyezik saját önérdeküket, mint a jó és a gonosz kérdését. Számukra nem jelent problémát, ha rablásból profitálnak. Ez logikusan következik abból a tényből, hogy önként választották “karrierjüket” és jövedelemforrásukat, és nem úgy döntöttek, hogy a szabadpiacon, embertársaikat szolgálva, önkéntes értékcsere útján érvényesülnek. És természetesen önös érdeküket szolgája az Állam hatalmának növekedése, így a közszolgákban megbízható szövetségesre lel minden politikai erő, aki tovább kíván menetelni a totalitarizmus útján.

Ne legyenek illúzióink, ezzel a Jobbik is tisztában van, és a demokrácia szelleméhez hűen épp ezért kampányol az állami alkalmazottak béremelése mellett. Viszont azt látnunk kell, hogy ezzel a Jobbik végleg beírja magát a civilizációellenes, életellenes politikai erők lajstromába. Pontosan erre figyelmeztet Ludwig von Mises, amikor a következőket írja Bürokrácia című könyvében:

Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.

Németország és Franciaország politikai struktúráját a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években nagyon nagy mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt kértek, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.

A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett, „negativizmusnak” becsméreltek.

A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagyrésze állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.

Ez napjaink alkotmányos kérdéseinek egyik antinómiája. Sok embert kétségbeesésbe taszított a demokrácia jövőjét illetően. Ahogy meggyőződtek arról, hogy a vállalkozásba történő több állami beavatkozás, a több hivatal több dolgozóval, a több segély és támogatás elkerülhetetlen, nem tudták nem elveszíteni a nép általi kormányzatba vetett bizalmukat.

Ezen felül ideális volna szigorú tulajdonkövetelményekhez kötni a “választójogot,” hogy kizárólag azoknak legyen beleszólásuk az adóztatási és szabályozási kérdésekbe, akiket ténylegesen megadóztatnak és korlátoznak. Teljesen abszurd elképzelés, hogy olyan emberek szólhatnak bele az adóztatás kérdésébe, akiket jobb esetben nem vagy alig érint az ügy, rosszabb esetben pedig a rablás aktív haszonélvezői, azaz adókból fizetik őket. Egy ember szavazata pedig nem ugyanannyit kell hogy érjen, mint egy másik emberé, hanem egyenesen arányosnak kell lennie az általa fizetett adók mennyiségével.

Persze mindig lesznek emberek, akik mások tulajdona után vágyakoznak, és amíg van Állam, mindig lesznek azok, akik könnyűszerrel és ellenállás nélkül megvalósíthatják ezt a vágyukat. De a tömegdemokrácia a totális polgárháború egy formája. Amint mindenki előtt megnyílik a lehetőség, hogy biztosítsa magának felebarátja jövedelmének egy részét, az önös érdekek idővel felülírnak minden erkölcsi megfontolást.

Világos, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan. A totális polgárháború jelenlegi formáját, amelyben az erőszak láthatatlan, leváltja a nyílt és közvetlen erőszak, miután a plutokraták, illetve a hatalmukat biztosító állami alkalmazottak, az újraelosztás, segélyek, nyugdíjak és az “ingyenes” jelzővel ellátott javak haszonélvezői kiszívták az értékteremtő középosztály utolsó csepp vérét is, és egyszerűen nem lesz többé semmi, ami elrabolható.

A plutokraták uralmáról lásd Murray N. Rothbard:
Jobboldali Populizmus.

A demokrácia természetéről lásd Hans-Hermann Hoppe:
Az arisztokráciától a monarchián át a demokráciáig
és Miért a gonosz emberek uralkodnak.

  1. Az Állam természetének részletes elemzéséért lásd Murray N. Rothbard: Az Állam anatómiája 
  2. Épp ennek köszönhető, hogy a közhiedelemmel ellentétben a nagyvállalkozók és a bankárok nem a szabad piac szövetségesei, hanem a legfőbb ellenségei, és az intervencionista államizmus fő szószólói. Ez azt a mulatságos helyzetet eredményezi, hogy a legelvadultabb antikapitalisták akaratlanul olyan rendeleteket és politikát pártolnak, ami elképesztő méretű piaci előnyt és vagyont biztosít leggyűlöltebb ellenlábasaiknak, a gazdag nagyvállalkozóknak, bankároknak, stb. Röviden, pontosan azok az emberek az Állam által meggazdagodó plutokraták hasznos idiótái, akik a leghangosabban kiáltják ki gyűlöletüket a gazdagok és tehetősek ellen. A szabályozások költségei és a magas adók nem a plutokratáknak jelentenek terhet; ők lobbizzák ki azokat, hiszen míg ők képesek megfizetni az adókat, a szabályozásokat átlátó jogászhordát, netalántán a bírságokat, addig versenytársaik – főképp a középvállalkozások – nem.