Mindennapi kommentár

A megemlékezésről

Természetesen ha tudom, hogy gyáva vagyok, de „bátorságnak” nevezem a gyávaságom, nem tüntetem el a gyávaságomról alkotott tudásom. Ha kövér vagyok, és a kövérséget „egészségesnek” definiálom, nem tüntetem el a túlsúlyomról alkotott tudásom. Ha ellopok egy autót, nem kezdem el hirtelen azt hinni, hogy vásároltam azt.

Hogyan kerülhetem akkor ki vagy hagyhatom figyelmen kívül a saját gyávaságomról alkotott tudásom?

Nos, a legáltalánosabb mechanizmus egy ördögi pszichológiai védelem, amit „projekciónak” neveznek.”

A projekció a szokás, hogy saját negatív tulajdonságainkat másoknak tulajdonítsuk.

Ennek a legáltalánosabb példája a passzív agresszió.

Térjünk vissza problémákkal terhelt párunkhoz, Sheilához és Brucehoz.

Ha Bruce frusztrált, de nem, nem akarja vagy nem fogja frusztrációját nyíltan kifejezni, akkor problémát kezd okozni más emberek számára: vagy érintőleges panaszkodással, ingerült megjegyzésekkel, megkövült hallgatással vagy mérges trappolással.

Sheila ekkor megérdezi tőle: „Mi a baj?” Bruce persze azt válaszolja: „Semmi!”

Sheila természetesen tudja, hogy nem ez a helyzet, és ismét megkérdezi. Bruce újra és újra tagadni fogja, hogy valami baj lenne, így okozva heves frusztrációt Sheilának.

Így adja át Bruce frusztrációját Sheilának.

Ahogy Sheila egyre frusztráltabbá válik Bruce provokációja és azt követő időhúzása miatt, Bruce egyre növekvő bosszúságot fog kifejezni Sheila iránt.

Azt állítja, irritálja a kitartó kérdezősködése – ami lehetővé teszi, hogy megszabaduljon az eredeti frusztrációjától, de Sheila tetteit hibáztassa érte a saját gondolatai helyett.

Részlet Stefan Molyneux – Valós Idejű Kapcsolatok: A szeretet logikája című kötetéből (előkészületben).

Kezdem gyanítani, hogy hasonló kapcsolatot ápolok a nemzetemmel, mint Sheila és Bruce a fenti példában.

Ma a kommunizmus ellen felébredt forradalomra emlékezünk meg, és e megemlékezés kitűnően illusztálja a nemzeti projekció jelenségét.

Kormányunk és támogatói minden alkalmat megragadnak – a tényleges tetteket leszámítva, természetesen – hogy hetedhét hirdessék a hazaszeretetüket és a tiszteletüket a magyar hősök és hagyomány iránt.

Így van ez ma is, amikor megemlékezünk azokra a forradalmárokra, akik meglelték bátorságukat ahhoz, hogy szembeszálljanak a kommunista uralommal. Kétségtelen, ha nem is őrzi az emlékezet mindannyiuk nevét, szellemiségük örökké élni fog. Kiérdemelték helyüket a hősök pantheonjában a klasszikus liberalizmus szabadságharcosai mellett, az amerikai forradalmárok mellett, a történelem nagy ideológusai, írói, filozófusai mellett, akik részt vállaltak a Szabadság és a Hatalom közötti háborúban.

Mindezt tisztelettel elfogadja a kormány és a nemzeti oldal minden tagja. Ez vitán felüli.

A furcsaságok ott veszik kezdetüket, amikor elmúlik a megemlékezés szelleme, és visszatérünk a mindennapok politizálásába. Ekkor azok, akik tegnap a szabadságharc eszméje előtt tisztelegtek, hirtelen levetik álarcukat, és tovább mérgezik a magyar kultúrát szocialista tanukkal.

Minden alkalmat megragadnak arra, hogy a “nagytőkét” szidják. A vállalkozókról gyűlölettel szólnak, és lelkesen támogatják a profit elpusztítására törekvő politikát. Azt mondják, a cégek kizsákmányolják a munkásokat. A gazdaság minden területén el kívánják törölni a magántulajdonlást; a szabadpiac rendszerét vadkapitalizmus vagy hasonló szofista jelzőkkel illetik, és mindenhol szabályozásokat, beavatkozásokat, bérrögzítéseket akarnak. Röviden: azt kívánják, hogy a szabad emberek önkéntes társulása és kereskedelme helyett az Állam határozza meg és irányítsa a termelést.

A gyermekek kommunisztikus taníttatását pártolják: Magyarországon a gyermeknevelést államosították. A család feladatát elmarta az Állam, már nem pusztán iskolába, hanem óvodába kényszeríti a gyermekeket, és ő határozza meg, mit, hogyan, mikor tanuljanak. A rendszerből nincs menekvés, még azoknak is az állami tantervet kell követniük féléves vizsgákkal, akiket a saját szüleik kívánnak tanítani.

És természetesen egy véresszájú radikális progresszív gyűlöletével förmednek azokra, akik a termelési eszközök magántulajdonlását és kapitalizmust javasolnak az oktatás vagy az egészségügy szférájába.

A mindennapok szocialistái azok, akik ma a kommunizmus elleni szabadságharcosokat ünneplik.

Pontosan azok az emberek a felelősek azért, hogy a közvélemény – s így a politika – napról napra az államizmus, a szocialista tervgazdálkodás irányába halad, akik ma bőszen az antikommunista forradalmárok áldozatát dicsőítik.

Sőt! A publicisták annyira híján vannak az öntudatosságnak és a politikafilozófiai tisztánlátásnak, hogy az egyikük, a Mandiner hasábjain egyenesen burkolt antikapitalizmusnak ad hangot abban a cikkben, amit 56 tiszteletére írt!

“A forradalmak eszmevilága – írja Mórocz Zsolt – tárgyiasult: szabadság helyett konzum-javak, valódi közösség helyett laptopba zárt közösségi háló, belső függetlenség helyet uniformizált külsőségek. A jelszó: a fogyasztás felszabadít.”

A nemzeti oldalról szóló fentebbi sorok célja nem gyűlölködés és nem túlzás. Igazságukról mindenki a saját szemével megbizonyosodhat, aki megérti a kapitalizmus és a szocializmus elméletét.

Ez a kultúrális látkép kétségtelen összezavarja a megfigyelőt, aki például tudja, hogy az imént idézett sorok nem többek antikapitalista retorikánál, amit az összes értelmiségi bőszen a tömegbe szór, hogy ezer virágként virágozhasson a piacgazdaság elleni tudatlan gyűlölet; a káini harag. Tulajdonképpen nem túlzás azt mondani, hogy emberünk a kommunizmust népszerűsíti egy olyan cikkben, ami a kommunizmus elleni forradalmárok tiszteletére íródott.

Ez a totális szellemi zűrzavar hatja át a magyar értelmiségi réteget, és a teljes magyar közgondolkodást.

Nem értik, hogy az egyedüli választás a kapitalizmus és a szocializmus közötti választás. Túl ostobák ahhoz, hogy lássák, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk – az intervencionizmus, a “középút politikája” – pusztán átmenet a piacgazdaságból a tervutasításos gazdaságba.

Űgy gondolják, hogy egyszerre támadhatják a kommunizmus és a kapitalizmus rendszerét, amivel teret adnak egy harmadik, tökéletesebb berendezkedésnek. De ahogyan arra Ludwig von Mises annyiszor rámutatott, az intervencionizmus fenntarthatatlan. Nem egy életképes gazdasági rendszer, hanem természete az, hogy egyre nagyobb és nagyobb mértékben teret adjon a gazdaság állami irányításának mindaddig, amíg teljesen megszűnik a piacgazdaság. Minden állami beavatkozás nem kívánt problémákat idéz elő, amit további beavatkozással próbálnak orvosolni, a folyamat során pedig lassan felszámolják a szabad szerződés és csere minden maradványát.

A forradalomra megemlékező nemzeti antikapitalisták valójában a kommunisták hasznos idiótái.

Természetesen tudattalanul állnak a szocializmus oldalára. Mivel az értelmiségi nem több, mint az átlagosnál jobb retorikai képességekkel, de az átlagosnál semmivel sem élesebb ésszel megáldott közszereplő, így nem csoda, hogy pontosan abba a csapdába esnek a kapitalizmust és a szocializmust illetően, mint a nagy többség: hallják az antikapitalista érveket, és hallják az antikommunista érveket, és mivel képtelenek a kritikus gondolkodásra, az eszmék önálló elemzésére, mindkettőt benyelik, és elfoglalják a helyüket a középút (valójában a szocializmushoz vezető kerülőút) oldalán.

Szóval míg a nemzet értelmisége és szavazótömege fejében teljes szellemi zűrzavar uralkodik, addig pont úgy viselkednek, mint Bruce a fenti példában. Ahelyett, hogy nyíltan és őszintén szembenéznének gondolkodásuk rendezetlenségével, inkább közszemlére bocsátják azt, hogy az élje át az összezavarodást, aki objektíven tekint a megemlékező nacionalistákra.

Pedig tartozunk a múltnak, önmagunknak és a jövőnek azzal, hogy megértsük a kapitalizmus és a kommunizmus természetét. Mindenkinek rendet kell tennie a fejében és rendszerezni a gondolkodását, aki nyilvánosan ezekről a témákról szól. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk azoknak az emlékéért, akik az életüket adták a szocializmus elleni harcban.

Persze a legtöbb magát hazaszeretőnek valló látens kommunista ennyi áldozatot sem fog hozni azokért az értékekért, melyek tiszteletét annyira hirdeti. Az integritás halott erény manapság.

Azoknak viszont, akik őszintén tisztelik a történelem szabadságharcosainak áldozatát, nincsen jobb módja eltölteni az emléknapot, mint Ludwig von Mises műveivel. Mises volt az, aki már 1919-ben elmagyarázta, hogy minden szocialista terv szükségszerűen bukással végződik, mivel egy szocialista rendszer képtelen gazdasági kalkulációt végezni, a történelem pedig igazolta minden szavát. Mint a kapitalizmus és az emberi szabadság nagy szószólója, Ludwig von Mises egész életét annak szentelte, hogy szisztematikusan felfedje a gazdaságelmélet tudományát és bemutassa, hogy a szabadpiac a tartóoszlopa mindannak, amit úgy ismerünk: nyugati civilizáció.

A legjobb módja a kapitalizmus és szocializmus megértésének Ludwig von Mises olvasása, mi pedig lefordítottuk és ingyenesen elérhetővé tettük számos könyvét és esszéjét az Ellenpropaganda oldalon. Kattints a képekre hogy letölthesd von Mises könyveit, ha pedig értékesnek gondolod az oldal tartalmát, kattints ide és támogasd a munkánkat.